A mai hangversenyünk érdekessége, hogy Kelemen Barnabás nem csak hegedűjátékát csillogtatja meg a hallgatóság előtt, hanem karmesteri kvalitásairól is tanúbizonyságot tesz.
Elsőként Mendelssohn Hebridák-nyitányát hallhatják, melyet a húszéves szerző a skóciai Hebridákra tett látogatásának elementáris hatása ihletett. 1832-ben még így ír egyik levelében: „A Hebridákat…nem tudom közzétenni, mivel még nem tekintem befejezettnek… A D-dúr, forte középrész nagyon nevetséges, és a tétel állítólagos kidolgozása több kontrapunktot kóstol, mint bálnaolajat, tengeri sirályt és sózott tőkehalat – ennek épp fordítva kellene lennie.” Mendelssohn szándéka tehát az volt, hogy a műben a Bach és Mozart zenéjén nevelkedett, „tanult” komponista szerkesztőművészete rejtve maradjon, s helyette a táj- és hangulatfestés kerüljön előtérbe.
Ezt követően karmesterünk hegedűjét is előveszi, és vezetésével Mendelsshon e-moll hegedűversenye csendül fel. Ez a mű szerzőnk utolsó alkotókorszakában keletkezett. A Hegedűverseny csillogó felszíne, a szinte tüntetően egyszerű tematika, a finálé „szentivánéji” hangulata azonban némileg megtévesztő: Mendelssohn számos formai újításnak is teret engedett e művében, melyek a korabeli közönség számára igencsak meglepőek lehettek – szemben a mai hallgatók gyanútlan többségével, akik számára részben épp e mű testesíti meg a mindenkori viszonyítási alapul szolgáló „A hegedűverseny”-t.
Hangversenyünk második részében két Schubert művet hallgathatnak meg. A szólóhegedűre és zenekarra komponált B-dúr polonézt első ízben 1818. szeptember 27-én játszották a bécsi árvaházban, amelynek szólista szerepére Ferdinand Schubert, a szerző fivére vállalkozott. A csiszolt zenekari hangzás, a színek érett és visszafogott alkalmazása mutatja, hogy a fiatal Schubert milyen kitűnően bánt a zenekari apparátussal.
A koncertet a VIII. befejezetlennek nevezett szimfóniával zárjuk. A klasszikus zenekari repertoár kevés darabját övezi ennyi rejtély. Amellett, hogy hagyományosan nyolcadiknak nevezzük, voltaképpen korábban keletkezett, mint a hagyományosan „Hetedikként” számozott „Nagy” C-dúr szimfónia. De valamelyest problematikus a „befejezetlen” jelző is, hiszen az elmúlt másfél század során sokan vélték úgy, Schubertnek valójában nem is igazán állt szándékában további tételekkel egészíteni ki a kompozíciót, miután felismerte, hogy e két tételben már mindent elmondott, amit akart. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a zeneszerző hozzákezdett egy harmadik tételhez is, amelynek Scherzóját egészében felvázolta, sőt a Trio-szakasz első ütemei is ránk maradtak. Akárhogyan történt is a dolog, a mű létezése hamarosan feledésbe merült, s a két befejezett tételt tartalmazó kéziratra csupán 1865-ben bukkant rá Johann von Herbeck a komponista egykori barátja.