Dubrovay László a Bartók utáni nemzedékek egyik legtermékenyebb zeneszerzője, aki Bartókhoz hasonlóan három zongoraversenyt írt. Életművének ez a három alkotása is reprezentálja a XX. század végén és XXI. század elején lejátszódott zenei változásokat. A múlt század 70-80-as éveiig progreszszív zeneszerzőnek csak azok számítottak, akik teljesen egyedi, új útakat jártak a zenében. E művek egy jelentős része nehezen volt érthető és szerethető a közönség számára, részben azért, mert a zenének csak egy-egy aspektusát helyezték előtérbe (ritmus vagy hangszín vagy struktúrák), másfelől eltávolodtak az európai zene természeti törvényekben gyökerező zenei gondolkodásától, az alaphangfelhang viszonyától, a disszonancia harmonikus összecsengésben való oldódásának alapszabályától.
A komponisták a 80-as, 90-es évektől fokozatosan újra alkalmazzák ezeket az évszázados törvényszerűségeket, és egyre kevésbé félnek gondolataikat közérthető módon megfogalmazni. ennek köszönhetően korunk közönsége az új művek nagy részét posztromantikus alkotásként éli meg. Ennek a változásnak egyik szimbolikus alkotása Dubrovay II. zongoraversenye, melynek szélső tételei egy hamisítatlan romantikus művet idéznek, ahol a szerző szándékosan vagy akaratlanul Rachmaninov és Csajkovszkij híres zongoraversenyeire kacsint. Második tételében találkozunk a kísérletező eszközökkel, az aleatória alkotói szabadságával, ami összhatásában azonban egy romantikus mű bensőséges érzelmeinek megjelenítője.
Dubrovay: II. zongoraverseny (Concerto romantico)
Balázs János – zongora
Előad és vezényel: Hollerung Gábor