Liszt h-moll szonátája életművének egyik csúcsa, egyúttal a Faust-szimfónia párja. A romantikus zene egyik meghatározó ihletője és forrása Goethe Faustja, melyben az alkotást szolgálatként megélő művész évszázadokon keresztül ki nem mondott dilemmái fogalmazódnak meg. A mű számtalan üzenetéből Liszt egyértelműen a bennünk élő a teremtő ember és a romboló ördögi kettősségét ragadja meg. Liszt már a Faust-szimfóniában is azonos zenei anyagból indul ki Faust és Mefisztó ábrázolásánál, csak, ami egyiküknél hősi, küzdelmes, a másikuknál csúfondáros, groteszk, adott esetben romboló. Margit zenéje pedig egy földöntúli zenei ábrázolás, ami egyúttal a megváltás esélye is.
A h-moll szonáta dramaturgiája is hasonló a szimfóniához. A anyagnak megismerjük a hősies, diabolikus és adott esetben megdicsőülő alakját is. A h-moll szonáta egyben a liszti nagyformának a legtökéletesebb példája, mely egyesíti a klasszikus szonátaelvet a ciklikus tételszerkezettel.
