Az „Ünnep” című szimfonikus költemény filozofikus és bensőséges mű, és mint a szimfonikus költemények általában, ez is programzene. A mű hangvétele nem külső ünneplésre, nem világi vagy egyházi ünnepre utal, még kevésbé a felvonulások vagy fesztiválok embertömegeire. Ez az ünnep belső ünneplés, a téli tengernyugvásé. Ovidius meséli el Alküoné történetét, aki Kéüx király felesége volt, és tengerbe vetette magát, mikor férje nem tért vissza egy alkalommal a tengerről. Ekkor Zeusz szánalomból jégmadárrá változtatta őket. A jégmadár a téli napforduló környékén költ, amikor Alküoné apja, Aiolosz, a szélisten, hét napra megállítja a szeleket, hogy a jégmadár pár nyugodtan költhessen. Ez az időszak a mélységes csönd, a tökéletes nyugalom szimbóluma. A mitikus történet közvetlen, programszerű ábrázolása helyett a szerző – e megnyugvás „alküonikus hangját” (ahogy Nietzsche írja az Ecce homoban) – fejezte ki hangokban, ezt a különleges, semmihez sem fogható, ünnepi érzést.
A Wotan búcsúja és tűzvarázs igazi operasláger, nemcsak a Wagner-rajongók, de az operabarátok sokkal népesebb táborában is. Wagner Walkűr című operájának zárójelenetében Wotan búcsúzik lányától, Brünhildétől, aki szembeszállt apjával, és ezért büntetést érdemel. Apja álmot bocsát lányára, akit lángtenger őriz majd. Segítségül hívja a Tűzistent, Logét, aki lángokat szít. Ez a pazar jelenet a tűz ábrázolásának egyik mintapéldája a zenetörténetben, mely még a filmzeneszerzőket is megihlette a XXI. században.
Schumann négy szimfóniájának számozása nem a keletkezés, hanem a nyomtatott megjelenés sorrendjét tükrözi; a 3., “Rajnai” szimfónia valójában a zeneszerző utolsó alkotása ebben a műfajban. A megelőző években súlyos érzelmi és művészi válságon átesett, 40 éves komponista életpályájának pozitív időszakában keletkezett, röviddel azután, hogy 1850 szeptemberében elfoglalta a düsseldorfi városi zeneigazgatói posztot. A mű a klasszikus szimfónia-modellel szemben nem négy, hanem öt tételes; a harmadik helyen álló lassú és a finale közé Schumann még egy tételt illesztett be, melyet valószínűleg a kölni dóm épülete ihletett. (Az esz-mollban megkomponált, ünnepélyes karakterű tétel korálszerű dallamát megszólaltató harsonák itt szerepelnek a műben először.) Bár a zeneszerző elzárkózott a korábban „a rajnai élet egy darabjának” nevezett szimfónia esetleges programjának leírásától, a műre így is ráragadt a „Rajnai” jelző, s a lelkesülten szárnyaló, ragyogó nyitó tételt hallva nem nehéz valamilyen természeti képre asszociálnunk. A „Scherzo” feliratú, mérsékelt tempójú 2. tétel valójában semmiben nem hasonlít a szokásos szimfónia-scherzókra; a háromtagú és a variációs forma elemei keverednek benne. A gyengéden lírai 3. tételt, majd az esz-mollban megkomponált, archaizáló stílusú 4. tételt követő, könnyed, táncos finale a nyitótétel élénk tempóját és felhőtlenül boldog, derűs hangvételét hozza vissza.
