A mai estén felhangzó művek zeneszerzői között szimbolikus kapcsolat van. Mendelssohn az, aki Bach műveinek átdolgozásával, majd bemutatásával újra felfedezte Bachot az utókor és a hangversenyélet számára. Természetesen Bach azelőtt semv számított elfeledett szerzőnek, hiszen munkássága a későbbi korok komponistái számára alap és követendő példa volt.
A romantikus korszak érdeklődése Bach felé természetes volt, egyrészt felfedezte a zenéjében levő romantikus vonásokat, másrészt mindazt, ami a kor számára értelmezhetetlen és érthetetlen volt, igyekezett a saját igényei szerint feldolgozni. Mendelssohn ebben is úttörő volt, számos Bach-művet hangszerelt és gondolt újra, így például ő is írt kíséretet a d-moll chaconne-hoz. Ez a vonal a mai napig jelen van, sokan hangszerelik újra Bach műveit, az abban meglévő grandiozitást, monumentalitást és sokszínűséget a 20. századi zenekari apparátusra adaptálva. Stokowski sok művet értelmezett újra, a Bach művekkel azonban maradandót alkotott, nem csak új dimenziókat, hanem fantasztikus színgazdagságot és sok szempontból új értelmezést kölcsönzött ezeknek a zeneműveknek. A hangverseny előadásában ez is érvényre kerül: a Stokowski-féle monumentális feldolgozások után Mendelssohn műve lényegében korhű hangzással szólal meg, régizenei artikulációval és hangzásideállal.
Maga Mendelssohn a Lobgesangot szimfónia-kantátának nevezte, hiszen a kantáta kilenc tételét egy rövid, szimfonikus bevezetés előzi meg. A mű a Gutenberg-Biblia évfordulójára született, a kantáta rész szövegét a szerző zsoltárszövegekből válogatta

Bach-Stokowski: Passacaglia, Chaconne, d-moll
toccata és fúga (zenekari átirat)
Mendelssohn: II. szimfónia (Lobgesang)