„BUDAFOKI CSODAGYÁR” – a Telex kritikája
A Telex Kult rovatának írása 2025. február 2-i koncertünkről, mely a Müpa Händel-maratonon hangzott el:
#4 Végre egy kórus!
Némi szusszanás után a Budafoki Dohnányi Zenekar és a Kodály Kórus Debrecen lépett a rivaldafénybe. Hollerung mester -ahogy szokta- rögtön mikrofont ragadott és elmondta, hogy a műsor egy „pasticcio” azaz eredetileg nem egymáshoz tartozó részek összegyúrása lesz. Amolyan élő válogatáskazetta Händel kórusra és zenekarra írt műveiből. Handel, miután több tucat operát írt, az oratóriumok felé fordult. Az opera, ami alatt olasz stílusú operát kell értenünk, egy idő után visszatetszést váltott ki új hazájában, Angliában. Händel ugyanis húszas évei elején elszegődött a hannoveri választófejedelemhez, mint kappelmeister. A választófejedelemből később angol király lett, I. György néven, Händelből pedig angol zeneszerző. Szép hosszú életének tehát jó háromnegyedét Angliában töltötte, ahol állampolgárságot is kapott. Az ő esetében tehát abszolút áll az „angolszász” jelző, hiszen szászból lett angol. Szász szónak is egy a vége, az opera túl erkölcstelenné vált a puritán angolok körében, és ezzel párhuzamosan erősödött az oratórium szerepe, noha az átmenet nem volt zökkenőmentes. Az oratórium jellegzetesen vallási témájú, ezért az énekesek nem játszanak a színpadon, mert az nem illik. Ezt a publikumnak azért szokni kellett.
A folyamat gazdasági vonzatait Händel is érezte, több operaház-alapítási és működtetési projektje elbukott, és az oratóriumok húzták ki a csávából.
A budafoki csodagyár most ezekből válogatott elsősorban, a Müpába hozva azt a fényt, ami több, mint háromszáz éve ragyog. És itt muszáj megemlítenem nekem is, hogy Händel neve az, ami összeköti a focit az oratóriummal, hiszen a Bajnokok Ligájának főcíme a Zadok, a főpap – koronázási himnusz, (HWV 258) az ő műve, amit azóta is használnak minden koronázás alkalmával és a meccsek előtt. Helyesebben nem az eredeti Händel művet, hanem egy Britten átdolgozást, de tényleg nem kell szőrszálakat hasogatni. A koncert tehát ezzel kezdődött és végigfutott rajtunk a libabőr, aztán úgy maradtunk. Ragyogott a kórus és a zenekar hangjától a terem, minden magasztos volt, pompázatos és fényes. A csúcspontot mégis egy lassú és szinte elsuttogott ária jelentette. Lascia ch’io pianga, Almirena áriája a Rinaldoból. (HWV 7)
Balga Gabriella szólóját azonnal taps követte, háromszor hajolt meg és abszolút megérdemelte. Társa, Cser Krisztián basszus nem kapott aznap ilyen hatásos énekelnivalót, de panaszra nála sem lehet okunk. Érdekes, hogy egészen 17 óráig kellett várni az első, kórussal fellépő együttesre. Händel életművében lenne annyi káprázatos darab, hogy több ilyen koncert is elfért volna. A Müpa pedig tökéletes helyszín az ilyen koncertekhez.”
