Gyerekkoromban – amikor még rendes, fagyos tél volt, ahogy azt illik -, apukámmal mindig lementünk szánkózni vagy korcsolyázni, míg „valaki” otthon feldíszítette a fát. Mire visszaértünk, fincsi fenyőillat jelezte, hogy valami fantasztikus dolog készül odabent. Én magam egyébként nem vagyok óriási szakácsmester, de kottából azért képes vagyok elkészíteni ezt-azt. Személyes kedvencem nincs is, mert nálunk a három fiú diktálja a gasztronómiai feltételeket. Így az állandó kérés: mézes pulykamell provance-i zöldségekkel.

Nálunk a karácsonyfa mindig piros-aranyban pompázik – ezen sohasem változtatok. A kék-ezüst változat szóba sem jöhet😊 A Szentestének nálam van egy rituáléja, amit gyermekkorom óta igyekszem tartani. Ez a rituálé kicsit persze kiegészült a férjem által hozott szokásokkal, így például mindig felolvassuk a Bibliából a megfelelő részletet magyarul és spanyolul is. Az ajándékok kibontása után a vacsorához már nem klasszikus zene szól, hanem karibi ritmusok. Eleinte nagyon furcsa volt így ünnepelni, de tiszteletben tartom, hogy családommal két kultúra fúziójában élünk.

Zene terén nálam a karácsony = Bach. Most, hogy éppen a h-moll misét fogjuk játszani december 15-én, ez tökéletes „lelki felkészítő” koncert lesz. Várom!
Filmekben ilyenkor szeretem a klasszikus, bibliai témájúakat, de eléggé eretnek módon a Bridget Jones naplója első részét is meg szoktam nézni titokban, hogy a fiúk ne vegyék észre😊 A Reszkessetek betörők tiltólistás…brrr…

Az Igazából karácsony koncertshow-n, amit soha nem tudok megunni, az a Carol of the Bells – az mindig libabőr!