Az utolsó polihisztor ég felé törekvése

Összefoglalónkban szélesre tárt tablóval tisztelgünk Farkas Ferenc műveltsége, küldetése, sokszínűsége és mindenekfelettisége előtt.

Szöveg: Ortutay Romola

Farkas Ferenc szinte egy egész évszázadot átölelő életét valóban az a fajta sokszínűség és sokoldalúság jellemezte, ami a reneszánsz korban élő művészeket. Egyszerre volt zeneszerző, tanár, korrepetitor, kórusvezető, karmester, zenekari zongorista, iskolaigazgató, operai karigazgató. Ha alkotni kellett, nem számított, milyen műfajról és milyen hangszerről volt szó. Jellemző volt rá, hogy ugyanarról a műről több változatot is készített, különböző hangszerekre átírva a darabot. 10-12 nyelven beszélt vagy olvasott, jártas volt a zenében, képzőművészetben, irodalomban, építészetben. „Az utolsó polihisztor” volt egy olyan évszázadban, amikor világháborúk rajzolták át Európa térképét, levert forradalmak, haláltáborok borzalmai árnyékolták be az életet. Farkas Ferenc egy más évszázadot teremtett magának: műveiben, életében, gondolkodásában a szépség mindenekfelettiségével, az elfeledett örömmel szolgálta a művészetet és az emberi lelket.

 

Festészet, népzene, dodekafónia

Tanítványai elismerően beszéltek Farkas Ferenc legendás műveltségéről, mely nem csak a zene területére terjedt ki. Farkas Ferenc maga is azt nyilatkozta, hogy szívesen fordult a társművészetek felé, s ehhez a legfőbb inspirációt Rómában töltött évei alatt kapta. Már gyermekkorában elkezdett festeni, és ő maga sem tudta sokáig eldönteni, hogy festő legyen vagy zenész. Végül a zene győzött, de a képzőművészet iránti szeretete nem múlt el. Római tanulmányévei alatt kitűnő magyar képzőművészekkel ismerkedett meg, úgy mint Aba-Novák Vilmos, Molnár C. Pál. Ezek az ismeretségek tovább mélyítették érdeklődését a festészet iránt. Ehhez járult hozzá zenei mestere, Ottorino Respighi hatása is, akinek a személyiségén túl széleskörű műveltsége, a társművészetek és a múlt iránti rajongása Farkas Ferencet is az antik kultúra és a képzőművészetek felé fordította. Így kezdett el az itáliai neoklasszika szellemében komponálni, s ez a stílusjegy lett egyike azon alappilléreknek zenéjében, melyek egész életművére meghatározóvá váltak.

Másik alappillér természetesen a magyar népzene lett, hiszen magyar zeneszerzőként, Kodály és Bartók után elkerülhetetlen volt, hogy valamilyen szinten megérintse a magyar népzene. S bár a Zeneakadémián ő Weiner Leó és Siklós Albert tanítványa volt, a Zeneakadémia szellemiségét a tízes-húszas években Kodály és Bartók határozta meg, ezért a közelségük természetesen befolyásolta Farkas Ferenc zenei stílusának formálódását is. Amikor 1934-ben Ferenc József-díjjal jutalmazták, a díjjal járó anyagi háttér lehetővé tett számára egy Somogy-megyei népdalgyűjtő körutat. Fél évet töltött a helyszínen, hogy élő előadásban, eredeti környezetben találkozhasson a magyar népzenével. Ennek az időszaknak a hatására születtek meg később népdalfeldolgozásai is, de egyéb műveiben is a folklórizmus és a neoklasszicizmus szintézisére törekedett.

Több mint egy évtized telt el, mire megismerkedett a zenei stílusát meghatározó harmadik hatással, a dodekafóniával. Rendszeres, évenkénti látogatásai Bécsbe, majd Franciaországi és Angliai útjai során lehetősége nyílt arra, hogy új irányzatokkal ismerkedjen meg. Legnagyobb hatást a tizenkétfokúság gyakorolta rá, s Magyarországon az elsők között el is kezdte alkalmazni azt. A technika legkövetkezetesebb használatát két zongoraművében, a Correspondances-ban és az Hybrides-ben valósította meg. A Frank Martin és Luigi Dallapiccola latinos világa felől érkező dodekafóniát a következő évtizedekben is szabadon alkalmazta műveiben.

 

A kezdetektől a szerzői estig

Farkas Ferenc Zeneakadémiai tanulmányai után a Városi Színház korrepetitoraként dolgozott, ahol énekeseket tanított be, táncosokat kísért, reggeltől estig táncpróbákon vett részt. A fárasztó munka mellett azonban zeneszerzői tudását is mélyíthette a Színházban játszott művek megismerésével, hiszen itt ismerkedett meg Poulenc, Auric, De Falla modern európai zenéjével. Az itt szerzett tapasztalatok hatására születtek meg későbbi színpadi művei: A bűvös szekrény, Egy úr Velencéből, Csínom Palkó, Furfangos diákok.

A nagy nyilvánosság előtti első megjelenésére 1928-ban került sor a Székesfővárosi Zenekar hangversenyén, ahol Vígjáték-nyitányát adták elő a Vigadóban.

1930-ban rendezte meg első szerzői estjét, ahol legújabb műveit szólaltatták meg: Notturno vonóstrióra, Zongoraszonáta, Szonatina hegedűre és zongorára, Fantázia zongorára és zenekarra. Első szakmai sikerét a Liszt Ferenc pályázatra írt Divertimento című darabjával érte el 1933-ban, majd a következő évben átvehette a Ferenc József-díjat is.

 

Filmzenék és korszakteremtés

1932-ben ismerkedett meg Fejős Pál filmrendezővel, akivel több filmen is együtt dolgozott, s közös munkájukat Bécsben, majd Koppenhágában is folytatták. Ebben az időben a filmzeneszerzés vált Farkas Ferenc egyik fő pénzkereseti forrásává a színpadi kísérőzenék komponálása mellett, s egészen a 70-es évek elejéig folytatta filmzenei tevékenységét. Legismertebb filmjei: Emberek a havason, Gyöngyvirágtól lombhullásig, Puskák és galambok, A kőszívű ember fiai, Kárpáthy Zoltán, Egy magyar nábob, Egri Csillagok.

Az 1940-es évek elejére már hazai és nemzetközi elismertség övezte, áttörő hazai sikerét az 1937-ben bemutatott, zenekarra komponált Concertino-val szerezte meg, melyet sikerrel játszottak Brüsszelben és Rómában is. Külföldi útjai során tovább bővítette látókörét, de ugyanakkor megfogalmazódott benne a vágy, hogy zenei korszakokat teremtsen újjá. Ennek impulzusát már Respighitől megkapta római tanulóévei alatt az antik múlt felé fordulás lehetőségével, de ekkor inkább a régi magyar muzsika felélesztését érezte fő kötelességének, illetve azt, hogy a nemzet költőinek állítson emléket verseik megzenésítésével. Így születtek dalai, kórusművei többek között Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán verseire komponálva, akikhez egyébként a szakmai kapcsolaton túl barátság is fűzte. Élete utolsó éveiben is elsősorban kedves verseire komponált dalokat, a halál is egy Lorca-vers megzenésítése közben érte.

 

Egyházi zenék és a nyugdíj

Farkas Ferenc életművének egyik jelentős részét képezik a kantáták és egyházzenei művei, melyeket főleg a 60-as évektől kezdett el komponálni. Ezek közül kiemelkednek szeretett családtagjainak szentelt miséi, így született meg a fia nevét hordozó Szent András mise, a feleségének ajánlott Missa in honorem Sanctae Margaritae, illetve István unokájának dedikált Missa brevis in honorem Sancti Stephani. Ezen kívül számos zsoltár és egyéb egyházi szöveg feldolgozásával gazdagította a magyar egyházzenét. Szeretett felesége 1992-ben bekövetkező halála után további szakrális művekkel emlékezett meg róla a Requiemben, a Beati mortui-ban és a Laus Beatae Margaritae-ben.

1975-ös nyugdíjba vonulása után zenei versenyek zsűrijében vett részt Magyarországon és külföldön egyaránt, illetve 1979-ben megírta az Egy úr Velencéből című operáját Márai Sándor Vendégjáték Bolzanoban című regényének verses drámai változata nyomán. A Farkas-életmű összefoglaló alkotásának tekintett művet azonban csak 1991-ben mutathatták be, mert az emigrációban élő író nem járult hozzá műve magyarországi bemutatójához.

 

Öröm, békesség, termékenyítő tűz

„A komponálás számomra öröm, ezért szeretném, ha műveimmel én is örömöt tudnék szerezni hallgatóimnak.” – nyilatkozta Farkas Ferenc egy interjúban. Ez a törekvése mindvégig megmarad életében és alkotói tevékenységében is. Az alkotás, a művészet számára az az út volt, amelyen keresztül a boldogító örömöt, a szépséget közvetíthette a világ felé. Ő maga is szerette az életet, szeretett szépen, választékosan öltözködni, szerette az igényesen megszervezett, megtervezett étkezéseket, az élet minden területén az értéket őrizte. Tanítványai szerint mélységesen megértette az életet, még ha nem is vett részt benne. Darabjaival az ég felé vezette a hallgatót, békességet, irgalmat kért a világnak és ennek szellemében is élt.

Zárásként egykori tanítványa, Petrovics Emil szavait idézzük Farkas Ferenc halálára írt búcsúbeszédéből: „Életműve lezárult, szellemének termékenyítő tüze azonban nyugodtan és méltóságteljesen figyelmeztet bennünket a következő évezredben való tájékozódás roppant nehézségeire: szemérmesen világítja meg azt a magányos ösvényt, amelyen a zene, a művészet tisztességgel, szeretettel haladhat az emberi élet szebbé tételének csapdákkal teletűzdelt útján.”