„Az anyaságtól hangom új színt kapott”

Az Erkel színház egyik művészöltözőjében állok, és színpadi jelmezeket nézegetek, vizsgálgatok testközelből: vidámat, színeset vagy épp magyarosat, ugyanis Sümegi Eszter operaénekesnő egyik ruhapróbájának kellős közepébe csöppentem… Elképzelem bennük a Denevér Rosalindájaként szilveszterkor, de lelki szemeim előtt már látom őt, amint május elején Mendelssohn: Éliás c. monumentális oratóriumának szopránszólistájaként ragyog majd az Énekel az ország produkció keretében ‒ feketében, pirosban, csillogóban? A ruhapróba interjúnk miatt félbeszakad, s már hallgatom is a művésznő érdekes, gondolatébresztő mondandóját témánkról, melyet legnagyobb meglepetésemre ízes, mohácsi dialektussal fejt ki szép, kellemes beszédhangján.

Szöveg: Viant Katalin

Ezt a csodás darabot, az Éliást, először 19 éves koromban hallottam, amikor Pécsre jártam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára. Ott, az én időmben még csak tanári diplomát lehetett szerezni, de azóta az intézmény egyetemmé vált, és a neve is megváltozott: a Pécsi Tudományegyetem lett, zenét pedig a Művészeti Karon lehet tanulni. Természetesen énekeltem a főiskola énekkarában, énekeltük az Éliást is, budapesti szólistákkal. Én akkor szerettem bele ebbe a darabba. Rendkívül megtetszett ennek a hatalmas műnek az egész zenei világa.

Hatalmas, nemcsak zeneileg, hanem abban az értelemben is, hogy több mint kétórás, ezért két részben szokták előadni. A kórusnak gyönyörű dallamai és sok feladata van ebben a csupa dallam zenében, amelyben a népet jeleníti meg.

Nemcsak a kórus dallamai, de a szólisták áriái, együttes megszólalásai is gyönyörűek! Én már készültem tavaly is az Éliásra, egy debreceni fellépésre, de a covid közbeszólt, így amikor Gábor felhívott és felkért erre a 2022. májusi fellépésre, nagy boldogan mondtam azonnal igent. Így teljesül az a nagyon nagy vágyam is, hogy életemben egyszer, végre szólistaként előadhassam az Éliásban a szopránszólókat, az áriákat.

Jól értem: szólókarriered 29 éve alatt ez a szerep elkerült?

Igen, elkerült. Én az összes requiemet, stabat matert, misét, motettát, passiót és egyéb oratorikus művet elénekeltem már, de ez az egy oratórium valahogy kimaradt, de most ezzel a felkéréssel megvalósul egy álom.

A 2023-24-es évadban harminc éve leszel a pályán. Készülsz ezt megünnepelni?

Nagyon készülök, de részleteket egyelőre nem szeretnék elmondani. Annyit mondanék el, hogy már gyűjtöm az ötleteket, már vannak felvételek, vannak elképzelések a közreműködőket illetően is…

Visszatérve az Éliásra: a szoprán szerep kit formál meg?

A szoprán szólista a királynőt jeleníti meg, és egyben az anyát is, míg a kórus a népet.

A történet témája, a természeti katasztrófa, azaz a szörnyű szárazság, az emberek szenvedése, könyörgése esőért, imája az Úrhoz, a reménykedés… Nagyon aktuális.

Nagyon… Ugyanúgy ki vagyunk száradva, minden szempontból. Nem azt mondom, hogy ma könnyű, de azért nem élünk olyan nehéz időket, mégis embernek maradni járvány idején, nehézségek között: ehhez hit kell. Az Éliásban a hithez való visszatérés is benne van. Vissza kell tehát térni a forráshoz, a hithez. A hit számomra egyébként mindig is jelen volt. Olyan közegben éltem, olyan nevelést kaptam, amelyben a hit, tekintet nélkül arra, hogy katolikus, református vagy más vallásról legyen is szó -, nagyon bensőséges, intim területe az ember életének.

Volt a pályádon olyan helyzet, olyan szakasz, amikor nagyon kellett a hit?

Mindig kellett. Mindig imával megyek fel a színpadra. A „belső szobámban” [mosolyogva, elmélázva néz] beszélek az Úrral, a Teremtővel. Ez nagyon személyes, de kell.

Mint a régiségben: a nap imával kezdődött, este imával zárult. A holnapot nem tudták, de „készületlen” nem érte őket. Az asszonyokat meg Szűz Mária külön is segítette.

S ezt ma is hálával telt szívvel kell fogadnunk. Nem véletlen került az ember arra a pályára, amire került, hiszen egy élete van. Az isteni gondviselés segít választani, hisz mindig lenne legalább két választható út előttünk.

Te milyen választások során kerültél jelenlegi pályádra?

A pécsi évek után jött Budapest, a Zeneakadémia. Aztán megszületett a lányom, és az anyaságtól kapott a hangom egy olyan új színt, ami megnyitotta előttem az operaénekesi pálya kapuját: mezzo voltam, szoprán lettem, majd csodás énekmesterhez, Ónody Mártához kerültem. A főváros nekem még mindig kicsit furcsa, nagy, és annyira más, mint Mohács. Ott csak kiléptem a természetbe, teleszívtam a tüdőm azzal a jó levegővel…

Akkor a Szerelemes földrajz c. sorozatban te Mohácsot járnád körül…

Azt, bizony, azt! De Budapest is szerepelne benne, mert itt léptem életemben először színpadra akkor, amikor még be sem fejeztem be a Zeneakadémiát, és még nem kezdtem el az operatanszakot sem, de már megnyertem a Pavarotti Énekversenyt… Tényleg elmondhatom, hogy az egész életemet, a pályámat Isten kegyelme vezette.

Befolyásolni tudja-e a pályája alakulását egy művész?

Befolyásolni nem tudja, de felkészülve kell várnia a lehetőségekre és élnie kell velük. Nagy művészi alázattal, szorgalommal és fegyelemmel kell készülni az adott feladatra. Amikor fiatal pályakezdő voltam, akkor azt gondoltam, hogy „ide nekem az oroszlánt”, hiszen megnyertem a Pavarotti Énekversenyt. Énekeltem Berlinben, szerződtetett a budapesti Operaház, közben Győrben is felléptem, tehát három helyen is helyt kellett állnom, majd beindult a külföldi karrierem is. Mindenfelé jártam: Kanadában, Amerikában, Európában, Közel- és Távol-keleten. És nagyon sok mindent énekeltem: operákat, oratóriumokat… S eközben eltelt majdnem 30 év…. Most kevesebbet énekelek külföldön, mert kétszeres nagymama lettem, és a férjem azt mondta, most már ne menjek el itthonról olyan sokat. Itthon természetesen az Operaház is igényt tart rám, és sok feladatom van. De, persze, ha az Operaház hív, visz a határon túlra, akkor örömmel megyek most is.

Mit mondhatnék erre én, mint közönség? Mi csak örülhetünk neki, hogy kitűnő, világjáró művészeinket itthon hallhatjuk. Ismét vissza picit az Éliáshoz, illetve az Éliás kapcsán ahhoz, hogy az oratóriumokat kottából éneklitek, az operákat kotta nélkül, legalábbis akkor, ha operaszínpadon megy a mű.

Az opera estében a színészi feladat miatt kell fejből énekelni, hiszen itt játszani kell, át kell vedlened, azzá kell válnod, akit alakítasz. Szerintem az oratórium azonban a lélek belső utazása, amikor nem kell eljátszani a szerepet, „csak” elénekelni. Így sokkal jobban hat az ember belső énjére, lelkére az oratórium, mint az opera. Nincs, ami elvonná a figyelmet. Az operánál a díszlet egy valódi képzőművészeti alkotás, ahogy a jelmez is. Ezekre külön figyelni kell.

Mint a Bohémélet második felvonásának elején a havazásra, ami Párizs külvárosát borítja fehérbe, a hideg hajnalon… Percekig dörgő vastaps fogadja ezt a látványt, mióta csak eszemet tudom.

Igen, valóban így van. És az sem véletlen, hogy az oratóriumokat nemcsak koncerttermekben adják elő, hanem gyakorta templomokban is. Ide már eleve úgy lépsz be, mint egy szentélybe, hisz a templom szentély, ahol más érzésekkel vagy jelen. Itt a lelkedet is felkészíted a mű befogadására, és elgondolkodsz a miérteken.

A gyönyörű gondolatok után kérlek, hogy Hollerung Gáborral való munkakapcsolatodról, a felkérésről is szólj pár szót!

Gábort a pályám legelejétől ismerem, és nemcsak munkakapcsolat, de baráti szál is kialakult köztünk, és ezt a régi barátságot ápoljuk is. A hazai zenei életben, szerintem, Gábor nagyon fontos szerepet tölt be. Rengetegszer kért fel engem pl. a Verdi Requiemre, a Rossini Stabat materre, operákra, sok más műre. Legutóbb egy Mozart-esten működtünk együtt.

Ez az I. Kárpát-medencei komolyzenei fesztivál nyitóhangversenye, a Mozart-est volt, ugye?

Igen, és én már vagy 20 éve nem énekeltem Mozartot. Sajnos. Csak egy szoprán szerepet énekeltem tőle, a Figaro házasságából a grófné szerepét.

Gáborral, gondolom, már fél szavakból is értitek egymást a hosszú és jó kapcsolat okán, alapkérdésekben megvan az egyetértés köztetek. Van olyan, amikor valamelyikőtök valami újdonsággal, új ötlettel áll elő? Egymás apró rezdüléseit érzékelitek, meg tudjátok valósítani?

Abszolút jól látod, valóban így van. Gábor nagyon alaposan készül minden előadásra és minden műre. Most, hogy így beszélgetünk, visszaemlékszem egy esetre. Rossini Stabat mater c. művére készültünk. Bár én is alaposan felkészültem, de Gábor hihetetlen részletekbe menően mutatta be a kort, a művet, a korabeli előadásmódot, a szerzőt… Ő újra és újra sok újdonságot tud nekünk, előadóknak is mondani.

Mendelssohn Éliását élete végén írta. Ez a második három oratóriuma között, amely máig népszerű. Talán a szólóhangokra írt dús, gyönyörű dallamok miatt is. Énekesként Mendelssohn mit jelent számodra?

Mendelssohn számomra különleges! Rendkívül életigenlő, művei tele van életerővel. Hangszerelése nagyon egyedi, hömpölyögnek a szebbnél szebb dallamok. Muzsikája számomra igen romantikus, de egyben letisztult, tiszta zene. Az 1800-as évek első felében nyüzsgött az élet, sok kulturális esemény zajlott Lipcsében, ahol nagyon sok zeneszerző, költő, filozófus, pl. Nietzsche is élt, és ahol Mendelssohn nagyon jó viszonyt ápolt Goethével, Liszt Ferenccel.

És gazdag élete is volt: zongorázott, komponált, festett. Megalapította a lipcsei konzervatóriumot. Boldog családi életet élt, szép felesége és öt gyermeke volt…

És 38 éves volt, amikor meghalt. Nem adatott meg neki a magas kor, az ősz haj, amit tisztelet övezett az ő korában is, és ma is.

Mendelssohn, úgy érzem szavaidból, emberként is annyira közel áll hozzád, hogy biztosan megkínálnád abból a sok finomságból, amivel férjedet köszöntötted a minap, születésnapja alkalmából.

Az már biztos is! ‒ mondja ízes kiejtéssel, nevetve.

Búcsúzunk: a félbeszakadt ruhapróbát folytatni kell, hogy a művésznő időben érkezzék az Eiffel Műhelyházba, ezúttal énekpróbára… Sok sikert kívánunk, és várjuk a májusi találkozást!