Apropó, Beethoven!
Fantasztikus dologba vágjuk a fejszénket: 2019 februárjától Beethoven-sorozatot indítunk a Pesti Vigadóban. Annyi Beethoven-darabot hallgathatnak meg, amennyit csak el tudunk játszani komolyabb fizikai sérülés nélkül. A sorozat felütése lesz a Megérthető zene sorozat keretében, a Zeneakadémián felcsendülő IX. szimfónia, mely a születése óta eltelt évszázadok alatt a szabadság és az egység szimbólumává vált.
Szöveg: Borbély Linda
Írásunkkal ahhoz szeretnénk fogódzót adni, hogy a szünetben a zenekar teljesítménye – ami természetesen kiegyensúlyozott és magas színvonalú lesz – és Hollerung Gábor újonnan felfedezett kézmozdulatai mellett a beethoveni életműhöz köthető kultúr- és zenetörténeti tények ismeretében bátran diskurálhasson ön is partnerével, esetleg az ön mellett helyett foglaló kedves idegennel – a zenészóriás máig érezhető hatásáról.
A Kilencedik
Kezdjük az alapvető és megkérdőjelezhetetlen ténnyel: Beethoven IX. szimfóniája az egyik legfantasztikusabb dolog, ami az emberiséggel történhetett. A mai napig vitatkoznak a zenetudósok arról, hogy Beethoven tulajdonképpen a klasszicizmushoz, avagy a romantikához tartozott-e igazán. Esetleg a romantika „feltalálója”, prototípusa lenne? Ezt a témakört körülbelül egy Phd disszertáció terjedelmű írásban lenne értelme elemezni. Egy dologban azonban talán egységes a zenetörténet álláspontja Beethoven műveivel kapcsolatban: míg a III. szimfóniát, az Eroicát (keletkezése 1803-1804-re tehető) a bécsi klasszicizmus lezárásának és a romantika megindítójának szokták tekinteni, addig az 1824-ben keletkezett „Kilencedik” már bőven magán hordozza ezen új korszak jellemzőit.
A IX. szimfónia a szépség, az öröm és a szabadság egybeolvadása és az utolsó tételben a kórus megszólalásával fohászkodás a Mindenhatóhoz. A Schiller versére íródott Örömóda „az emberi jóság hangokba öntött vallomása.”
Az sem véletlen, hogy komoly történelmi jelentőségű eseményeken felcsendül a mű egy-egy részlete, vagy akár maga az egész szimfónia. Ezek is jelzik, hogy hiába ez az Univerzum legismertebb szimfóniája, és népszerűsége kapcsán esetleg azt gondolnánk, hogy semmilyen pluszt nem ad az adott esemény értékéhez (ti. elcsépelt), ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk: A Bayreuthi Ünnepi Játékok 1951-es megnyitóján is a IX. szimfónia szólalt meg, a náci érától való elszakadás, a múlt lezárásának szimbólumaként.
A Bayreuthi Ünnepi Játékok
A zenei fesztivál Wagner szüleménye, 1976-ban indította el a német városban, és évente került megrendezésre. Halála után özvegye, Cosima folytatta a fesztivál ügyeinek intézését, majd visszavonulása után fiúk, Siegfried Wagner vette át, és új rendezéseket, új előadói stílust vezetett be. Az ő korai, 1930-ban bekövetkezett halála után felesége, Winifred Wagner folytatta a munkát, aki nem titkoltan szimpatizált a náci Németországgal és Hitlerrel. A kapcsolatnak köszönhetően a fesztivál bizonyos fokú szabadságot élvezett a Harmadik Birodalomban. A fesztiválon ebben az időben szakítottak először azokkal a hagyományokkal, amiket a 19. században még Richard Wagner alapozott meg. A bevezetett újítások és változtatások ellen sokan tiltakoztak, például Toscanini és Richard Strauss, de még a Wagner család néhány tagja is. Véleményük szerint a profanizálás Wagner-ellenes volt.
A második világháború után Winifred Wagnert elítélték a fasiszta hatalom támogatása miatt, az ünnepi játékok ügye fiaira, Wolfgang és Wieland Wagnerre hárult. A terület amerikai megszállása alatt a színházat az amerikai katonák szórakoztatására és vallási rendezvényeik céljára használták. A fesztivál újraindításáról folyamatosan tárgyaltak, végül 1951. július 21-én Beethoven IX. szimfóniájával, majd az ezt követő Parsifal előadással elkezdődött a Bayreuthi Ünnepi Játékok újabb korszaka.
A Brandenburgi kapu
A Brandenburgi kapu történetének egyik legtöbb érzelmet felszabadító pillanata is ehhez a műhöz kapcsolódott: Néhány héttel a berlini fal 1989. novemberi lebontása után Leonard Bernstein vezetésével koncertsorozatot rendeztek a fal mindkét oldalán. A nemzetközi zenekarban mind a négy korábbi megszálló ország (Egyesült Államok, Szovjetunió, Franciaország, Nagy-Britannia) művészei helyet kaptak, s mindegyik előadásban felcsendült Beethoven IX. szimfóniája. Bernstein az Örömóda „Freude”(öröm) szavát „Freiheit”-ra (szabadság) cserélte, amit kelet-, illetve nyugat-német kórustagokkal adatott elő. Az első koncert december 23-án, éjjel ért véget Nyugat-Berlinben, abban a pillanatban, amikor a berlini fal végleg leomlott; a másikat két nappal később, karácsony reggelén tartották a keleti városrészben. Az előadásokat több tízezren hallgatták végig a helyszínen. A televíziós közvetítésnek köszönhetően a német újraegyesítés legemocionálisabb pillanatát a tévéképernyők előtt ülve a fal mindkét oldalán élők is átélhették – közösen, három évtized után először.
A Kilencedik modernizált is!
A IX. szimfónia örökkévalóságát mutatja, hogy több mint 150 éves távlatból a modernizálódó zeneiparra is hatást fejtett ki. Máig nem tisztázott tény, azonban a városi legenda töretlenül tartja magát: A Philips és a Sony a 70-es évek végén, 80-as évek elején kialakították a lemez paramétereit, a kivitelező Philips technikusai egy 11,5 centiméter átmérőjű, 60 perces prototípust ajánlottak, a Sony azonban ragaszkodott egy nagyobb kapacitású koronghoz. Az okokról keveset tudni, azonban több elmélet is fennmaradt ezzel kapcsolatban: A legenda egyik verziója szerint Beethoven IX. szimfóniája volt a Sony-vezető kedvenc darabja, és olyan lemezt akart, amire ez a zenemű is ráfér. Egy második változat szerint egy másik Sony vezető felesége régi vágyát akarta teljesíteni a beethoveni időtartammal, egy harmadik szerint pedig maga Herbert von Karajan kérte, ajánlotta ezt a hosszúságot. A színtiszta igazságot sohasem fogjuk megtudni, de a IX. szimfóniának minden valószínűséggel szerepe lehetett a CD-k időtartamának kialakításában, hiszen a történet mindhárom verziójában hivatkoznak rá, némileg más kontextusban.
Beethoven tehát…
A fenti kiragadott példákon keresztül jól látszik, hogy Beethoven zenéje univerzális, mindenki számára egyértelmű üzenet közvetít jóról és rosszról, szeretetről és boldogságról, életről és halálról. Korszakokon átívelő művei olyan elementáris erőt hordoznak magukban, annyira fegyelmezett és szertelen is egyben, hogy munkássága minden valaha élt zeneszerzőre hatással van: vagy eszményi példaképként kísérti az embert, vagy pedig az őt körüllengő mítosz és felhajtás egy túlértékelt életmű megítélését eredményezheti. Elvitathatatlan tény azonban, hogy az ő kompozíciói emelték a szimfóniát a legnagyobb presztízsű műfajok közé: ami az énekes műfajban az opera, az a hangszeres zenében a szimfónia lett. Tökéletességre való állandó törekvése pedig mindannyiunkat kell, hogy ösztönözzön: valami örök érvényű dolog létrehozására és a saját egzisztenciánkkal való tökéletes harmónia elérésére.
