Johannes Brahms 47 évesen, egy nyaralás alkalmával komponálta tragikus (Op.81) nyitányát, párban az Akadémiai ünnepi (Op.80) nyitánnyal. Egyik barátjának úgy emlegette ezeket, hogy „amíg az egyik sír, a másik nevet”. A vidámabb hangvételű Akadémiai nyitányt fenségesen hangzó nevének ellenére német kocsmadalok ihlették, míg a másik nyitányról nem tudjuk biztosan, minek a hatására íródott. Brahms nem utalt konkrét tragédiára, nem történt haláleset ezidőtájt környezetében, a szerző sem volt különösebben szomorú. Maga a „tragikus” jelző sem tetszett neki annyira, a drámai vagy melankolikus jobban illett volna hozzá, de fele ennyire sem hangzott volna jól. „Melankolikus természetemtől nem tagadhattam meg, hogy írjak egy nyitányt egy tragédiához” – mondja a szerző.
1873-ban a Münchenhez közeli starnbergi tónál töltött ideje alatt írta koncertünkön elhangzó másik művét, a Variációkat egy Haydn-témára. Két zongorás és zenekari verzió is született belőle. Brahms korábbi variációs műveiben a dallam volt a legfontosabb, később azonban máshonnét közelítette meg a variálás kérdését; a dallam helyett az
alapmotívum szerkezetére és a harmóniákra helyezte a hangsúlyt, a Bach goldberg-variációhoz és a Beethoven Diabelli-variációihoz hasonlóan. „St. Anthony” – variációknak is hívják a művet, egy burgenlandi dallam, a „St. Anthony korál” után. Ez a dallam az alapja a régebben még Haydnnak jegyzett hat Divertimento első darabja második tételének. Ma azonban köztudott, hogy Haydn tanítványa, Ignaz Pleyel volt a szerző. A mű formailag a téma bemutatásából, nyolc variációból és egy befejező tételből áll. A darab vége előtti kódában a brácsák és a csellók Haydn óra-szimfóniájának második tételéből idéznek. Ironikus módon ez lehet az egyetlen köze a darabnak a nagy osztrák elődhöz.
Az 1845-ben született francia zeneszerző Gabriel Fauré 1887 és 1890 között írta d-moll Requiemjét (Op.48). „A Requiemem megszületésének semmi különösebb oka nem volt-kedvtelésből írtam, ha szabad ilyet mondani.” –mondja róla a szerző. „Azt mondják, ez a Requiem nem fejezi ki a haláltól való félelmet, valaki a halál altatódalának nevezte. De ez
az, ahogy én a halált látom: egy boldog megszabadítás, vágyakozás a boldogságra odafenn, nem egy fájdalmas élmény. Gounod zenéjét kritizálták amiatt, hogy túlságosan az emberi érzékenység felé hajlik. De őt az ő természete tette hajlamossá, hogy így érezzen: a vallásos indulata ilyen formát öltött benne. Nem szükséges, hogy elfogadjuk egy művész természetét? Talán én is ösztönösen keresem a menekülési lehetőséget abból, ami mások szerint volt illő vagy helyénvaló, miután ennyi éven át orgonáltam temetéseken. Ismerem az egészet. Valami mást akartam írni.”

Szerkezetileg hét tételre osztható, de a hagyományos requiemmel ellentétben a Dies irae tétel egészében kimaradt, csak egy része, a Pie Jesu szerepel benne. A mű végén, szintén
rendhagyó módon a temetési szertartásból kivett In Paradisum hallható. Fauré többször átírta a művet, többféle verziója létezik a mai napig, a kisebb létszámú együttestől a nagyzenekarig. 1924-ben a szerzőt e szerzeményével kísérték utolsó útjára.

Mai hangversenyünk nyitánya Saint-Saëns: Sámson és Delila című operájának híres balettbetétje, mely szinte mindenki számára ismerősen cseng, hiszen a fülbe mászó, keleties dallamok ihlették szinte valamennyi keleties tárgyú film zenéjét. A bacchanáliát követő Mozart-zongoraverseny is több filmből lehet ismerős számunkra. A versenymű csodálatos, II. tétele megihlette a rajzfilmkészítőket csak úgy, mint a híres 007-es sorozat vagy az Elvira Madigan alkotóit is. Spongyabob Kockanadrág házi kedvencével, Csigusszal beszélget Mozart muzsikájának kíséretében, míg James Bond 1977-es, A kém, aki szeretett engem című opuszában a főgonosz, Stromberg víz alatti támaszpontjának bemutatása közben, mikor a négylábú, békára hajazó fémtákolmány kiemelkedik a habok közül, szintén az említett műrészlet csendül fel. A tétel egyik legihletettebb filmtörténeti feldolgozása az Elvira Madigan című filmhez köthető.
A francia zeneszerző, Camille Saint-Saëns 18 éves korában remek orgonista állást kapott a párizsi Saint-Merri templomban, de szabadidejében folytatta a komponálást, és megszületett az opusz 2-es számot viselő I. szimfónia. Mint ahogy azt a fiatal zeneszerzőknél megszokhattuk, ez a mű is számos más komponista jellemzőit viseli magán, ámde
büszkén. Beethoven, Mendelssohn, Berlioz szelleme ugyanúgy átjárja, mint ahogy találunk benne egy kis Wagnert, schumannt vagy gounod-t is. A mű konvencionális, négy tételes kompozíció. Az első, tradicionális szonáta-formát követő tétel után a „Marche-scherzo” címkével ellátott második tétel könnyed és dallamos, talán a legkevésbé agresszív
induló, amit elképzelni lehet. Inkább pásztorköltemény, mint harcias menetelés. A harmadik tétel merő varázslat, a szerző által valaha írt egyik legszebb, legérzékenyebb zene, holdvilági muzsika egy kiváló komponistától, aki a mű komponálásakor még nem volt húsz éves. Szünet nélkül lebegünk át a zárótételbe, hogy aztán a mű és a koncert is egy
pompázatos Esz-dúr fúgával érjen véget.