Mozart a Varázsfuvola nyitányát (a papok indulójával és a „háromszoros akkorddal”, azaz: a két felvonás bevezető zenéivel együtt) a kor szokásainak megfelelően az opera megírása után alkotta meg, hiszen az operaszerzők a nyitányt tartották a zenemű legkevésbé fontos részének, mely azzal a szándékkal íródott, hogy ezen aláfestő zene akkordjaira a közönség elfoglalja a helyét. Bár Mozart is ezt a szokást követte, A varázsfuvola nyitánya mégis az opera egyik legfontosabb része lett: a visszatekintés perspektívájából megalkotott „előhang” előrevetíti a mű dimenzióit, megmutatja szellemiségét.
A nyitányt követően névadónk, Dohnányi Ernő egy rá jellemzően szellemes, sziporkázó zeneművét adjuk elő. Az 1909-ből való kompozíció Brahms hatását mutatja. Az első tétel témájának megjelenési formája éppúgy erre vall, mint a hat variáció kidolgozása. Szellemes és egyéni leleményről tanúskodik a Scherzo kecses mozgékonysága. A románc főtémáját – Brahmsot idézve – szólógordonka mutatja be. A zenemű zárásaként egy vidám, fergeteges, életteljes rondót hallhatnak.
A hangverseny második részében Strauss Oboaversenye csendül fel. A szerző késői műveit tekintve két tendencia figyelhető meg: Az egyik: a későromantikus, poszt-wagneri hangvétel letisztult, koncentrált formákba szerveződő, apoteózis-szerű összefoglalása, melyet olyan a halálgondolat jegyében fogant fantasztikus zenékben jelentkezik, mint az 1945-ben keletkezett Metamorfózisok vagy a Négy utolsó ének. A másik: a Strausst már évtizedek óta foglalkoztató neoklasszikus játék, vagyis különböző XVIII. századi stílusok és műfajok bensőséges, személyes megidézése – mint például a Duett-Concertinóban (1947.) Ez utóbbi vonal képviselője az oboaverseny, amely tételeinek világos, klasszikus formálása és finom árnyalatokban gazdag, de takarékos hangszerelése csodás példája az idős mester dallamosságának, diszkréten szenzuális harmóniavilágának és szelíd humorának. Az oboaverseny szólamvezetőnk, Kőházi Edit előadásában hangzik fel.
