„Az operák operája” – így szerepel a köztudatban az a „játékos dráma” (dramma giocoso) megjelölésű mű, amelyet Mozart Lorenzo da Ponte szövegére 1787-ben írt. A nyitány komponálása – Mozart szokása szerint – ezúttal is utoljára maradt: épp a bemutatót megelőző éjjel írta a zeneszerző. A nyitány zenei anyagáról szólva: vitatott kérdés, összefügg-e magával a drámával. Hangulata, atmoszférája viszont minden vitán felül azonos az operáéval.
Az 1806-os esztendő a remekművek egész sorával gazdagította a zeneirodalmat. Ekkor keletkezett Beethoven Harminckét zongoravariációja, G-dúr zongoraversenye, Hegedűversenye, a III. Leonóra-nyitány és a Razumovszkijnak ajánlott három vonósnégyes. Ami a szimfóniatermést illeti, csaknem három év telt el az Eroica megalkotása óta. Ezen idő alatt Beethoven több vázlattal foglalkozott, megvalósításra azonban az a szimfóniaterve került, amely mintegy ellentétpárja a Harmadiknak és könnyed, vidám hangulatát tekintve inkább a Másodikhoz áll közel. Így kívánta ezt az alkotás ritmusa, a belégzés feszültségét szükségképpen feloldó, megkönnyebbült kilégzésé, a várakozásteljes disszonanciára törvényszerűen következő megnyugtató konszonancia esztétikai folyamata. Ennek a folyamatnak a szükségességét nyilván maga a zeneköltő is átérezte, mikor váratlanul félbeszakította c-moll (V. „Sors”) szimfóniájának komponálását, és szinte egyvégtében írta meg a IV., B-dúr szimfóniát. A finálé mozgalmas tizenhatod menetei Haydn hasonló hangnemű londoni szimfóniájának hatásáról vallanak, nemcsak azért, mert perpetuum-mobileszerű egyenletes lüktetésük úgyszólván mindvégig betölti a tételt. A befejezés humoros ötlete is Haydnra vall: felnagyított kottaértékekben, lassítva és apró részleteikre bontva a főtéma zenei anyagának karikatúráját halljuk.
Ezek után mi más lehetne a hangverseny zárószáma, mint egy Haydn-mű. A mesternek méltán legismertebb zongoraversenye, e műfajban valóban legremekebb alkotása nyomtatásban 1784-ben jelent meg. A szólóhangszer technikája és hangzási effektusai a modern kalapácszongorára utalnak. Az első tétel szonátaformájú szerkezete módot nyújt a komponistának a szimfóniákban mesteri tökélyre fejlesztett motivikus technika alkalmazására. De ragyogóan él ezzel az eljárással a lassú tételben is, ahol a kezdet jelentéktelennek tűnő kopogó motívumából fejleszti ki a szólóhangszer és a zenekar párbeszédét. A finálé népszerű, „magyar módra” írt rondójában két érdekes moll-epizódot hallhatunk, ezek közül a másodikat méltán tekinti Karl Geiringer a beethoveni zenei gondolkodás előhírnökének.
