Mendelssohn a Szentivánéji álom nyitányát 17 éves korában írta, a shakespeare-i vígjáték teljes kísérőzenéjét másfél évtizeddel később illesztette hozzá. Ennek ellenére, már a nyitány megírásakor, még félig gyermekként, vagy tán éppen ezért, sikerült megragadnia a tündérvilág illúzióját. A nyitány egyedülálló zenekari színei, fantáziadús ritmusai pompását kelti életre a tündérvilág meseszerűségét, a helyszínt adó erdő zsongását, valamint a drámában megjelenő szereplők jellemét.
Mendelssohn hegedűversenye a műfaj egyik kiemelkedő alkotása, mely a szerző életművének egyfajta örökségeként is értelmezhető. Életre kelnek benne Oberon tündérei és koboldjai, mely az est nyitányaként említett zenemű féktelen vidámságát és meseszerűségét idézi, de ugyanúgy jelen van benne a felhőtlen érzelmek, a Mendelssohnra annyira jellemző kicsit melankolikus, de zavartalan harmónia áradó dallamvilága is.
Beethoven kilenc szimfóniáját szinte kultikus imádat övezi. Kilenc szimfónia – kilenc karakter – mondhatnánk. Ha ez az összes szimfóniára nem is igaz, a hetedikről mindenképpen elmondhatjuk: táncos karaktere van. Richard Wagner „a tánc apoteózisának” nevezte, Bartha Dénes szerint az antik görög művészet és eszmevilág, a szüntelen napfény és derű ihlette meg Beethovent. A “Hetediknek” nincs igazi lassú tétele, valamennyi tételében a ritmikus elem uralkodik, ez adja táncos karakterét. Emellett mind a négy tételben meghatározó fontosságú az egy hosszú és két rövid hangból álló ritmusképlet, melyet a görög időmértékes verselésben daktilusnak nevezünk.
