„Édes Istenem, íme, befejeztem ezt a szerény kis Misét. Ez vajon maga a szent zene, amit írtam, vagy csak egy olyan zene, ami szentséges? Én a vígoperák írására születtem, tudod jól! Egy kevés kis tudás, hozzá egy kevés kis szív, ez minden. Légy áldott, és engedj be a Paradicsomba!” (Gioachino Rossini, Passy, 1863)
Rossini műve végül is egyedülálló az életművében, mind az előadói apparátust, mind a mű terjedelmét, illetve zenei tartalmát tekintve. A műben természetesen felismerhető a szerző operai vénája nemcsak az áriákban, hanem pl. az Agnus Dei tétel szólista és kórus felelgetéseiben, de felismerhetjük a szerző szándékát, hogy poeta doctusként (tudós művész) álljon az Úr színe elé, aki mestere az egyik legnehezebb zenei műformának, a fúgának. S bár a romantika korszaka e művet inkább csak az érzelmek felől közelíti meg, nem lehet nem észrevenni Rossini vígoperáinak monoton ritmikai képleteit, a ritmusokkal, súlyokkal való játszadozás mechanizmusait, amelyben mi, XX. század végi és XXI. századi emberek végül is a könnyűzene és ezen belül a jazz és a rock alapképleteit fedezhetjük fel.
