Igazi kihívás: a lelki lemeztelenedés

Az ismeretterjesztő, zsűriző, maratont futó, inspiráló, műsort alkotó opera-világsztár: Miklósa Erika

A csillogó szemű, nevetős arcú, elegáns megjelenésű opera-nagyasszonyt bő 20 évvel ezelőtt hallottam először énekelni a Boldogasszony-(Mátyás-) templomban, egy nyáresti koncerten, és azóta számtalanszor, a legkülönbözőbb énekes szerepekben, formációkban ‒ szerencsére sokszor „élőben” is. Újabban, mint lelkes zsűritagot vagy televíziós műsorvezetőt csodálom, hisz most épp a „zenei ismeretterjesztés” terén alkot egyedit, élvezeteset, és persze énekel világszerte, de szerencsénkre itthon is. Most a BDZ közönsége is élőben hallhatja őt, hisz Miklósa Erika a 2019. október 2-i Dohnányi bérletes koncertünk vendégművésze lesz, a Zeneakadémián, amikor is két Mozart-áriát ad elő.

Szöveg: Viant Katalin

Beszédhangját azonnal felismerem a telefonban, mert személyesen, sajnos, bokros nyári teendői miatt nem tudunk találkozni, pedig örültem volna akár egy teljes napig tartó „kísérői” szerepnek is mellette, mondjuk Székesfehérváron… Kezdem is sorolni, hogy mi minden érdekel engem és reményeim szerint kedves közönségünket is vele kapcsolatban. Végül, hogy ne vesszünk el a témák között, a legszokványosabb, a felkérést érintő kérdéssel indítok, amelyre ő egyáltalán nem szokványosan válaszol…

Hogyan került sor a felkérésre, hogy két gyönyörű Mozart-áriát énekeljen a BDZ egy őszi koncertjén?

Gábor kért fel, akivel nagyon régi szakmai kapcsolatot ápolunk. Ha jól emlékszem, az első közös munkánk egy nagyon érdekes koncert, egy „hármas” volt, a Zempléni Fesztiválon, hosszú évekkel ezelőtt a BDZ-vel és Szakcsi Lakatos Bélával, aki nekem írt egy dzsesszváltozatot W. A. Mozart az „Éj királynője” második áriájára. A koncert egy templomban kapott helyet, ahol elhangzott még más Mozart-ária is, de: ez volt a hab a tortán. Emlékezetes, nagyon érdekes produkció volt, a feldolgozást pedig a mai napig nagyon szeretem. Többször sikerült is előadni, még Gáborral is, szimfonikus változatban is, a Müpában is volt erre lehetőség, de zongorás változatban is többször elénekelhettem. Tehát ez volt az első találkozásunk, és ez tulajdonképpen meg is pecsételte a sorsunkat. Azóta már többször volt alkalmam a zenekarral énekelni, aminek nagyon örülök, mert Gábor az az ember, aki hihetetlen intenzitással, agilitással és magas művészi tudással irányul a művészek felé, és természetesen igen magas fokú kívánalmakat, elvárásokat támaszt a művészekkel szemben. És én nagyon szeretem az ilyen jellegű, kemény kihívásokat. Messziről jött ember – mint én –, mondhat, amit akar, de egy hazai produkció, egy itthoni koncert magáért beszél. Gondolom, Gábornak is valami hasonló a hitvallása. Vele kemény, őszinte munka folyik, vidám, jó legkörben.

Kórustagként mi is vidámságát szeretjük talán leginkább, ami szakmai tudása mellett az egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Az az érzésem, a közönség azt hiheti őt látva, hogy nem is olyan nehéz, amit csinálnak a művészek.

Az nem baj, sőt! Inkább mi izzadjunk, mint a közönség…! Nem baj, ha a közönség nem a komoly munkát látja, hanem élvezi az előadást. A közönség hadd legyen közönség. Ez a vidámság is az oka annak, hogy Gábor nagyon jól szót tud érteni a művészek minden szegmensével, a fiatalabb korosztállyal is, miközben a munka az munka. Apait, anyait bele kell adni mindenkinek egy-egy előadásba, akár szólista az ember, akár kórustag.

A két Mozart-áriát ön mint szólista kérte vagy Gábor szerette volna ezeket hallani Miklósa Erika előadásában?

Gábor választotta ezeket a műveket. És én örülök annak, amikor valaki nekem választ darabot, mert az sok mindent elárul. És nagyon jót választott, mert az egyiket, a Vorrei spiegarvi, oh Dio koncertáriát (K. 418) már régen énekeltem, pedig nagyon nagy kedvencem ‒ ahogy a másik is nagy kedvenc, a Marten aller Arten kezdetű a Szöktetés a szerájból c. opera második felvonásából, mely Constanza koloratúrszoprán áriája. Tehát két gyors, bravúros áriát választott nekem Gábor.

A Vorrei spiegarvi, oh Dio c. koncertáriáról olvastam, hogy ún. beillesztett ária. Ez azt jelenti, hogy a zeneszerő nem egy adott operához komponálta, hanem írt egy briliáns koncertáriát, melyet az énekes bármely operába beilleszthetett, hogy közönségét technikájával, hangjával elvarázsolja. Mozart ezt az áriát Aloysia Weber részére írta, hogy a művésznő betoldhassa a Pasquale Anfossi, Il curioso indiscreto” c. operájába, melyben Klorinda szerepét énekelte 1783 júniusában, a bécsi Burgtheaterben.

Valóban, régen nagy divatja volt a beillesztett koncertáriáknak. Nekem is van ezzel kapcsolatosan egy nagyon érdekes történetem. 2006-ban, a Mozart-évben énekeltem a főszerepet a Fragmente, azaz Töredékek c. darabban, a Deutsche Oper Berlinben. Az volt az est lényege, hogy csupa olyan vokális vagy zenekari művet szedtek elő Fragmente alkotói, melyeket nem fejezett be Mozart, és ezeket felfűzték egy librettóra, vagy inkább történetre. A másfél órás darabnak mégis az volt a csúcspontja, amikor ez az ismert ária felhangzott: az egyetlen a darabban, melyet Mozart fejezett be. Ma is lúdbőrözik a hátam attól, ha csak rágondolok erre az előadásra, mely az emberiség és a művészet kapcsolatát boncolgatja, azt mintegy kifordítva. A darab a legismertebb Mozart-hősök (Sarastro, az Éj királynője, Papagina) felvonultatásával kezdődik, és aztán jön több, be nem fejezett, majd az egyetlen befejezett ária. A nagyon érdekes koncepciót, hogy ember és ember viszonya hogyan alakul a XXI. században, hogy foszlunk szerteszét világunkban. Különleges díszletek, jelmezek, és rendkívüli filmes maszkolás egészítette ki és tette igazán izgalmassá, modernné az előadást: szinte zombivá váltunk, másztunk a földön. Amikor a darab véget ért, néma csönd volt, semmilyen taps nem hallatszott. És ez nagyszerű élmény volt! Nekem ez a betétária volt a kitörési pont volt, mert itt voltam legközelebb (filozófiai síkon) a világossághoz, a fényhez: hogy mégsem húzott le a világ, az élet, mint egy tölcsér, az örvénylő mélybe. Nos, visszatérve a beillesztett ária témájához, én akkor tudtam meg, hogy ez az ária betétária, és amit természetesen nem véletlenül választottak be a darabba. Ez tehát egy a sok betétária között.

Azt is olvastam, hogy anno konfliktust is jelentett a szerző és mondjuk az operaszínpad fenntartója között, hogy sikeráriákat toldottak egy-egy operába a közönség óhajára. Nos, ez a mi koncertünkön nem konfliktus-, hanem örömforrás, nagyszerű lehetőség lesz…

Nem, most egyáltalán nem okoz konfliktust… Szép a szövege is.

Említette, hogy szinte zombivá válva, mászva énekelt a Töredékekben. De a Traviata új magyar feldolgozásában sem lehet könnyű énekelni egy hatalmas kanapén egyensúlyozva… Egy modern feldolgozás segít közelebb vinni a nézőkhöz az operát? Vagy jobb a hagyományos forma?

Mindkettő jó, szerintem. Bár természetesen a klasszikus megjelenítések is nagyon jók és fontosak, ezeket kicsit el kell felejtenünk néha, mert, azt hiszem, napjainkban különösen fontos az érzelmek komoly kinyilvánítása, illetve a látvány. Hogy a dologgal, a témával, a hősökkel könnyebben tudjunk azonosulni. Ha már a Traviatát említette, ami szintén az egyik nagy kedvencem, akkor elmondhatom, hogy Anger Ferenc velem álmodta meg ezt az egész elképzelést. Az alapinspirációt én jelentettem az alkotási folyamatban, ami nagyon megtisztelő volt számomra.

Akkor ez nem rendezői önmagvalósítás volt…

Nem. Ő engem akart Violettaként látni. Nagyon jó volt, hogy sok időm, csaknem öt hónapom volt a felkészülésre, mert a legnehezebb nem az volt számomra, hogy milyen díszletek között, akár kanapén egyensúlyozva énekelek, hanem az, hogy tulajdonképpen önmagamat kellett megjelenítenem, szinte meztelenre vetkőzve lelkileg.

Ez a rendkívüli személyesség valóban sajátossága a modern rendezéseknek.

Igen, és ebben a rendkívüli személyességeben én is rendkívül sokat fejlődtem. Én nem abban látom az előadó számára a nehézséget a modern rendezésekben, hogy fizikailag jobban megmozgatják az embert a rendezők, hanem hogy lelkileg is igen komoly feladatok elé állítják. Ebben a darabban még a pihenéseimet is a színpadon oldottuk meg, hisz az első perctől a „halálomig” színpadon vagyok. A báli készülődést, a ruhacseréket is belekomponálták a darabba. Itt nem volt szünet, pihenés, átmenet. Kérdésére mégis azt válaszom, hogy szinte észre sem veszem, hogy milyen fizikai feladatok elé állít a rendező, mert a szerepmegformálás lelki oldala az igazi nehézség, az az igazi feladat.

Fejlődést említett… Én bő 20 éve hallottam egy ragyogó fiatal nőt énekelni a Mátyás-templomban, akit akkor még nem nagyon ismertünk… Kérdezgettük is egymást, ki ez a fantasztikus szoprán…

És ki volt az?

Természetesen ön…

…jaj, már épp akartam kérdezni, ki volt ez a szoprán, mert én szeretem a fiatal tehetségeket. Talán Vivaldit énekelhettem, ami illik a Mátyás-templomba.

Ezt már nem tudom, de azt igen, hogy ez a hang, ez a megjelenés akkor revelációként hatott ránk. És ehhez hasonló reveláció számomra, hogy újabban bekapcsolódik a „zenei nevelésnek, ismeretterjesztésnek” nevezett, cseppet sem könnyű műfajba, mert nem mindegy, hogy ki próbálja a zenét, az operát közelebb hozni a közönséghez… Mi készteti erre az új szerepkörre?

Ez a sorsom. Nekem a pályám kezdete óta fontos volt, hogy ‒ miközben én magam is fejlődöm ‒, minél többet adjak vissza a közönségnek is, és a nálam fiatalabb művészeknek is. Fontos, hogy a közönség legalább azt tudja, hogy mi is az a komolyzene vagy klasszikus zene, amit elutasít, amiről azt hiszi, hogy nem szereti. És ehhez a munkához ma már megvan minden eszközöm, hitelem. A Partitúra c. műsor az én ötletem volt, amelybe bevontam barátomat, Batta András tanár urat: így van jelen az értelem és az érzelem mindenféle formában az adásokban. Ez a „túra” azért is fontos, mert nemcsak a zenéről szól, hanem arról is, hogy milyen kulturális értékeink vannak. És főleg arról, hogy szeressük a vidéket, hiszen, erkölcsi értelemben is, a vidék tartja fönn az országot. És tulajdonképpen számomra egy kis önbizalom-növelést is jelent a műsor, mert sorra-rendre kapjuk a visszajelzést, hogy azokban a városokban, ahol jártunk, az ottaniak is felfedezik, hogy mennyire jó helyen laknak. Mert eddig fel sem tűnt esetleg nekik, ami természetes, hogy mennyire jó, mennyire különleges a városuk, hogy milyen szerencsések, hogy ott élnek.

Somogyi kötődésűként ezt a rácsodálkozást én is érzékelem. Talán az is fontos a Hollerung Gáborral való szakmai kapcsolatában, hogy mindketten sokat tesznek a zenei nevelésért. Gábor minden alkalommal beszél a művekről a közönségünknek, és ezzel jó, baráti hangulatot ébreszt.

Remélem, most is fog beszélni! És ne feledkezzünk meg arról, hogy mennyire fontos a természetesség, ami Gábort jellemzi. Ahogy jelzi, hogy amiben részük lesz, az egy felemelkedett érzés, a zene magasiskolája. És erről tud egyszerű nyelven beszélni, hogy valóban értse is mindenki, amit hall.  Kommunikálni kell, na.

A zenének azért könnyű dolga van, hisz az érzelmekhez szól. Talán ezért is talál könnyen utat mindenkihez, különösen a gyerekekhez, akik végighallgatnak hosszú és nehéz műveket is.

Igen, ez egy érdekes dolog. Most „átpattanok” a Virtuózokra; az a műsor is csodálatosan kinőtte magát! De van egy közeli, a témához kapcsolódó élményem is. Meghívtak a kápolnásnyéki Halász-kastélyba, ahol nyári estéken, egy 300 éves cseresznyefa alatt, a gyönyörű környezetben, a kastélykertben, beszélget a Képmás magazin főszerkesztője a lap címlapján megjelent művészekkel. Mi a fiatal zenei tehetségekről, a zenei nevelésről beszélgettünk, s arról, hogy meg lehet-e szerettetni a zenét, és ha igen, akkor hogyan. A beszélgetést a székesfehérvári művészeti iskola három tanulójának koncertje kísérte. A műsor végén sokan feljöttek hozzám, egy kislány is, aki törte a magyart. Mint kiderült, itt nyaralnak, a Felvidékről jött a szüleivel. Ezért a koncertért jött és azért, hogy velem beszélhessen, mert látta a Virtuózokat és benne engem is. És ezek az igazán fontos dolgok számomra. A visszajelzések. Hogy valaki nézi a Virtuózokat, hogy megszereti a zenét, s hogy a zene fontos lesz számára.

Hallhatnánk énekesi terveiről, koncertjeiről is? Mire készül? Balázs Jánossal pl. fellép a közeljövőben?

Igen, Balázs Jánossal van már rég egy közös koncertsorozatunk, amit folytatunk. De rengeteg fellépésem, koncertem van és lesz. Egy koncertsorozatnak épp most érünk az utolsó estjéhez, ami Szombathelyen, az Iseumban lesz, július végén. A Modern Art Orchestrával „dzsesszistaként” járom az országot. Közösségi ember vagyok. Annyira sok mindent tanultam ezektől a srácoktól.

Sok komolyzenész kacsintgat a dzsessz felé…

Ez nem véletlen. Szerintem nyitni kell más műfajok felé is. Pedig ezért sokat támadtak már a pályám eléjén, amikor Wolf Péterrel, Malek Miklóssal léptem fel, és készítettem lemezt. Pedig az a közös munka nekem kifejezetten jó volt, mert ha más műfajokra is figyelek, és tanulok belőlük, akkor sokkal többet tudok fejlődni a saját műfajomban, sokkal többet tudok adni a közönségemnek.

Közönségünk Miklósa Erikát 2019. október 2-án hallhatja, 19.30-kor a Zeneakadémián, a Dohnányi bérlet 2019-2020 keretében. Két ária csendül fel előadásában: Mozart: Vorrei spiegarvi, oh Dio… K 418. és Mozart: Szöktetés a szerájból – Constanza áriája. A koncerten elhangzik még: Stravinsky: Dumbarton Oaks, Strauss: Don Quixote, közreműködik Kusz Viktória – brácsa, Helecz Dániel – cselló. Vezényel: Guido Mancusi