“Amíg felismer, mellette maradok”

Film és zene: Antal, Anna és az Alzheimer története

Ez év őszén, szeptember 21-én, az Alzheimer világnapján zenekarunk is fontos összetevője lesz egy sajátos előadásnak. Hűség címmel dokumentumfilm készült egy Alzheimer kórral élő idős hölgy utolsó hónapjait, de még inkább az ő hűséges párjának a végső kudarc tudatában is működő kitartását, aggódását, gondoskodását, az önként vállalt segítőszerep törékenységét a néző elé tárva. Az alkotók, Gáspár Judit és Szekeres Csaba ismeretlenül kért fel minket a hivatalos premiert megelőző, filmbevágásokból és kapcsolódó zenékből összeállni készülő produkció kapcsán az együttgondolkodásra, a közös előadás összeállítására. De azóta sokat megtudtunk róluk, filmjükről és szeptember 21-ei terveikről is.

Szöveg: Czingráber Eszter

A BDZ irodájában találkozunk. A tervezett félórás beszélgetésnek nehezen vetünk véget másfél óra elteltével. Magával ragad minket az ügy, illetve annak felismerése, hogy itt nem csak az ijesztő, az emberi méltóságot alaposan kikezdő betegség bemutatásáról, közelebb hozásáról van szó, hanem a szerelem és az emlékezés viszonyának boncolgatásáról is. Az már csak hab a tortán, hogy az alkotópáros összetartozása, szakmai és emberi elhivatottsága, összhangja és harmóniája nehezen enged minket vissza hétköznapi ügyeink intézésébe. Szinte meg sem lepődünk, amikor kiderül, hogy vendégeink férj és feleség, két nagygyermek közös szülei.

Mióta dolgoztok együtt?

J: 14 éves korunk óta…

Cs: …de akkor még nem dolgoztunk együtt…

J: (nevet) Igen. Akkor ismertük meg egymást, kezdtünk együtt járni, és álmodoztunk egy vidéki kisvárosban arról, hogy egyszer majd Budapesten, a Magyar Televízióban dolgozunk.

Cs: Pontosabban én a legkevésbé sem a tv-re vágytam. Juditnak a beszéd miatt – gyerekkorától logopédus akart lenni – ez óriási álom volt. Akkor még voltak bemondók, és ő is közéjük akart tartozni. Engem viszont a színház és a film vonzott. De aztán az élet mindig összeterelt bennünket. Így történt, hogy a diploma után mindketten az MTV-ben (Magyar Televízió) találtuk magunkat. Ráadásul munkatársakként.

J: Később pedig a Duna Televízióban indítottunk közösen egy szociális témájú dokumentumfilm-sorozatot “Felelet az életnek” címmel. Azt majdnem 15 évig csináltuk együtt.

Pontosan mi is a munkaköre egyikőtöknek, másikótoknak? A film kapcsán is kérdezem, illetve a filmtől függetlenül is.

J: Hú, én erre mindig aszerint válaszolok, éppen ki kérdez, mert az én esetemben ez nagyon összetett. De szoktam mondani, hogy tulajdonképpen minden munkám egy irányba mutat. Végzettségemet tekintve gyógypedagógus-logopédus/beszédtechnika tanár vagyok. Több mint 20 éve tanítok a Kodolányi János Egyetemen beszédtechnikát, pár éve óraadóként a Pázmányon is. Mindemellett speciális kommunikációs és személyiségfejlesztő tréningeket tartok pl. a fogyatékos és ép emberek kommunikációját segítendő. Mindezek mellett múlt év szeptemberétől a “Jószolgálat-díj”(lsd. joszolgalatdíj.hu)  szóvivője vagyok. E díj a szociális területen kiemelkedő munkát végzőket ismeri el. És ehhez jön még a filmezés, amelyben számomra titulust definiálni szintén nem könnyű. Anno ugyanis a Duna Televízióban műsorvezető-szerkesztő voltam, jelenleg a dokumentumfilmjeinkben ha  kell, alkotótárs vagyok, ha kell, gyártásvezető vagy riporter vagy producer. Így volt ez a HŰSÉG című filmnél is. A fentebb felsoroltak közül mindegyiket végeztem. Hozzáteszem, nagy örömmel.

Cs: Nálam ez talán rövidebben összefoglalható.  Számomra mindig a kreatív kihívások voltak fontosak, amelyek mögött erősen megjelenik a valóság, az ember, az egyéni sorsok – miközben erősen foglalkoztat mindennek a szakmai, tudományos része is. Ezért rendezőként az olyan filmek létrehozása érdekel, amelyekben az élet elemi működését van alkalmam megfigyelni. Olyan történeteket keresek, amelyek a maguk egyszerűségében túlmutatnak az egyéni élethelyzeteken, ugyanakkor mégis végtelenül egyszerűek, hozzám közeliek. És itt jön képbe a szakma, mert a fentiekhez a történetmesélés működése a kulcs számomra. Az ehhez kapcsolódó tudománnyal régóta foglalkozom, és többek között ezt tanítom egyetemen.

Hogyan született meg a film ötlete?

J: Alapvetően Csaba találta a témát.

Cs: Fontos elmondani, hogy nincs érintettségünk. Tisztelem azokat, akik úgy készítenek filmet, hogy az indíttatásnál a személyes élmény a kiindulópont. Az én esetemben ez mindig, más filmjeimnél is hiányzott. Sokkal több lehetőséget kínál fel számomra egy olyan történet, élethelyzet, amelyet nem éltem meg, mert a kíváncsiságom, és ezen keresztül az alkotói empátiám sokkal erősebben tud érvényesülni. Ezek teremtik meg azokat a pillanatokat, amelyek egy film szempontjából a néző számára is alkalmat adhatnak az átlényegülésre. A “Hűség” esetében is ez volt a helyzet. Az alapprobléma, ami foglalkoztatott az volt, hogy miként tud megélni egy férfi egy olyan helyzetet, amelyben a gondoskodó, női attribútumokat neki kell birtokolni és működtetni. Hogyan érint ez egy olyan kapcsolatot, amely életre szóló? Mi történik, ha esetleg elfogy az erő, a türelem? Mi van azután, amikor üresség költözik oda, ahol addig az élet lüktetett? És talán a legfontosabb kérdés: mi az, ami két embert a legerősebben összeköt? Ahogy ezeket a kérdéseket végiggondoltam, úgy vált világossá, hogy az emlékezés felől érdemes megközelíteni a problémát, és így vált világossá az is, hogy az emlékek elvesztése, így közvetve az Alzheimer-kór áll majd a történet hátterében. Ezután kezdődött meg a kutatás, a lehetséges szereplők keresése, és így találtunk rá mesébe illő módon Annára és Antalra, a “Hűség” főszereplőire.

Mi a célotok a filmmel? Kiket akartok elérni vele?

J: Mi nagyon sokszor készítettünk már olyan filmet, amelyet talán úgy is lehetne nevezni, hogy “ügy-film”. Forgattunk sok-sok filmet fogyatékos emberekről, mélyszegénységben élőkről, hajléktalanokról. Készítettünk filmet „drogrehab”-on, börtönben, pszichiátrián. Ezek közül valamennyi helyszín olyan volt, ahol egyszerre találtunk társadalmi, egészségügyi, családi megoldandó helyzeteket. Ezek közül valamennyi felkiáltás is egyben: vegyük észre őket, segítsük szakértelemmel és szeretettel. Itt is hasonló a cél, talán annyit tennék még hozzá: nagy a baj, mert a szakemberek szerint 2050-re megháromszorozódik a demens emberek száma szerte a világon. Kiket akarunk elérni a filmmel? Mindenkit, akit érdekel a valóság és nem bújik el előle.

Cs: Annyival egészítem ki Juditot, hogy Anna és Antal történetén keresztül két fontos dolog kerül előtérbe. Az első, és talán legfontosabb, hogy abban a világban, amelyben élünk, folyamatosan a teljesítmény, a siker, a pozitív visszacsatolás és a mielőbb megszerzett eredmény jelent értéket. A türelem, a kudarc, a kitartás – főleg az a fajta kitartás, amiről sejteni lehet, hogy mindenképp kudarccal végződik – értelmezhetetlen fogalmak, nincs helyük az életünkben. Ha valami elromlik, nem megjavítjuk, hanem kidobjuk, és veszünk helyette másikat, hisz megtehetjük. Anna és Antal élete arra bizonyíték, hogy ma, 2020-ban is van helye az ember életében a kudarcnak, a külső szemszögből értelmetlennek tűnő gondoskodásnak. Szóval ez az egyik fontos eleme, amiért ez a film elkészült. A másik pedig a segítő szerep újragondolása. Hajlamosak vagyunk ugyanis úgy tekinteni azokra az emberekre, akik a szeretteiket gondozzák, hogy ez az ő sorsuk, ami elől nem menekülhetnek el. És bár igaz, hogy mindannyiunk számára az az ember jelenti a sorsunkat, akivel az életünket összekötöttük, és valóban nem futamodhat meg senki, mégis fontos azt látni, hogy ezeknek a segítőknek az ereje és az élete is véges. Elfogynak egy idő után. Megszűnnek létezni, hacsak nem áll melléjük, ha nem áll mellém valaki. Vagyis ez közös sors, közösségi sors, amiben támogatnunk, segítenünk kell egymást. Ennek módja persze összetett, de ha el tudna indulni egy erről szóló közös gondolkodás, az már nagy eredménye lenne a film létrejöttének.

Az előzetesből nem derül ki, hogy Alzheimerről van szó (sejteni persze lehet). Ez szándékos?

J: Nagyon örülünk, hogy ezt a kérdést ilyen módon felvetetted, mert fontos szempont volt számunkra, hogy ne “csak” egy Alzheimer-filmet lásson a néző. Éppen ezért ha valaki végignézi a teljes filmet, és megkérdezzük tőle, ki a főszereplője, biztosan tudja is rá a választ: Anna férje, vagyis Antal, aki ápolja a feleségét. Ahogy Csaba az előbb utalt rá, fontos szempont volt számunkra a filmkészítés során, hogy az Alzheimer-kór problematikán túl a méltóságteljes betegápolás, segítségnyújtás is erőteljes szerepet kapjon a filmben.

Hogyan kezdtetek neki a film készítésének?

Cs: Tulajdonképp az írással kezdődött. Ez egyrészt azért is furcsa, mert dokumentumfilmről van szó, ahol ez nem megszokott módszer. Miután rengeteg egyedi esetet, tanulmányt olvastam a témában, megpróbáltam összegezni és leírni, miről is szólna egy ilyen történet. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem kizárólag az Alzheimer-kór, sokkal inkább az emlékezés és a szerelem viszonya érdekelt. Az egyéni és kisközösségi emlékezet megtartó ereje izgatott. Kant írja, hogy az emlékezés nem más, mint a fantázia és tudatosság elegye. Ez a kettős meghatározottság, a tudatosnak és a képzeletnek az együttes jelenléte hozza létre az identitásunkat. Ezt az identitásképző erőt szerettük volna megtalálni a szereplőinkben.

J: A szereplők felkutatása nem volt könnyű, hiszen volt egy erős elképzelésünk, amiben az egyik meghatározó elem az volt, hogy a feleség él Alzheimerrel, ami azért is problémás, mert az esetek többségében a férfiak érintettek ennél a betegségnél. Nem volt könnyű találni olyan szereplőt, aki beengedett abba az életszakaszba, amelyet igazából a család is nehezen visel, és inkább elfedni szeretne, mint megmutatni. Fájdalmas és felemelő volt egyszerre az a folyamat, azok a találkozások, amelyek során megismertünk házaspárokat. De meglepő módon előfordult, hogy a humor sem hiányzott bizonyos helyzetekből. Rendkívül sok és összetett hatás ért bennünket. Végül egy orvos barátunkon keresztül jutottunk el Anna kezelőorvosához. Dr Arató Géza, aki nem mellesleg Annának, a filmünk főhősének egykori tanítványa, nagyon empatikusan segített nekünk. Ennek köszönhetően Antal, Anna és a család elfogadott bennünket. Antal mondta azt a forgatás megkezdése előtt, biztatásul: “Ha így segíthetünk másoknak, akkor legyen.” Így már az első pár órás ismerkedés után forgathattunk.

Mikor tudatosult bennetek, hogy ez valójában mekkora munka lesz?

J: A forgatás elején Anna még megismert bennünket. Ezt jó volt tudni, már csak azért is, mert így együtt egyeztek bele a forgatásba. A mosolya alapján, amit az érkezésünkkor kaptunk, úgy hiszem, megszeretett bennünket. Ahogyan mi is őt.

Cs: A forgatás kettős tehertétel volt. Az első nehézség a jelenlétből fakadt. Nem csupán az érzelmi részére gondolok, hanem arra, hogy egy ennyire intim és személyes történetben a filmes jelenlét nem válhat tolakodóvá, nem hozhatja kiszolgáltatott helyzetbe a kamera elé kerülő embereket. Mindenképp a szereplők védelme és biztonsága volt a fontos. Ezért csak olyan helyzetekben voltunk jelen, amelyek vállaltak, vállalhatóak voltak. Ha átléptünk volna egy határt, akkor azt bárki azonnal jelezhette. De erre nem került sor. Ezt a jelenlétet szolgálta az is, hogy a forgatási helyzetekben csak én és a hangmérnök, Zalányi Laci voltunk jelen. Még Judit is egy külön térben várt, figyelt bennünket. A második nehézség az utómunkában rejlett. Egy gyönyörű történet bontakozott ki a szemünk láttára, amit érintetlenül, ugyanakkor a szereplőket védve szerettünk volna megmutatni. Hihetetlen erő koncentrálódott némelyik jelenetben. De voltak olyanok, amelyek mégis fájóak voltak, vagy egyszerűen csak félreérthetőnek számítottak. Ezekről hosszas, másfél éves vágási folyamat során igyekeztünk helyes döntést hozni. Ezek között szerepelt például a történet kimenetele. Megrázó volt. Mégis ezekben a pillanatokban, ahol úgy tűnik, hogy a betegség már mindentől megfosztotta Annát, a személyiségének lényege, a feltétlen szeretete és odaadása ott volt. Velünk volt, figyelt. Méltósággal. Csodálatos volt.

Mennyire volt nehéz befejezni?

Cs: Szerintem egy filmet nem lehet befejezni. A vele való törődést, a folyamatos gondolkodást abba lehet hagyni. De ha őszinte akarok lenni, én még nem fejeztem be ezt a filmet. De ezt Juditnak, az az a film producerének nem merném elárulni. (nevet)

J: Egy filmet produceri szempontból kötöttségek terhelnek. Hiába vagyok magam is érzékeny a téma iránt, hiába érzem minden művészeti szempontból meghozott döntésnek a súlyát, pl. a határidőket nem tudjuk figyelmen kívül hagyni. Ahogy az is adott volt, hogy meddig forgathatunk. Bár az én engedékenységemet és befolyásolhatóságomat is jól jelzi az az eset, hogy már hivatalosan befejeztük a forgatást, és már elkezdtük vágni a filmet, de további események történtek, amelyek miatt mégis visszamentünk forgatni. Végül persze a gyakorlati munkálatok véget értek. Most már azért dolgozunk, hogy minél többen láthassák a “Hűséget”. Tulajdonképpen én még nem fejeztem be saját munkámat a filmmel kapcsolatban…(

Cs: Hál’istennek a producer is átéli néha, amit egy rendező. Judit is nehezen enged el egy-egy filmet. Talán ezért is dolgozunk együtt.(nevet)

J: Ez azért kicsit másabb… De azért valóban fontos, hogy producerként is a lehető legmesszebb kísérje az ember a film sorsát.

Az idős úr, aki a film egyik főszereplője, látta már a filmet?

J: Igen. A dokumentumfilmek esetében az az első, hogy a szereplőknek megmutatjuk. Így volt ez itt is. Amikor az első verzió elkészült, azt még Anna is látta. A férje, Antal mindvégig nagyon alázatos volt a filmkészítés során is, és végül, amikor megnézte, gratulált, és elmondta, hogy őt is meglepte az eredmény, az, ahogyan valódi filmmé tudott összeállni a sok együtt töltött idő.

Két nagy gyermeketek is van. Ők hogyan viszonyultak, viszonyulnak a nagy, közös, bizonyára lelkileg is megterhelő munkátokhoz?

J: A nagyobbik fiunk, Zsombor 22 éves, megfertőződött a munkánkkal, életstílusunkkal. Filmes akar lenni, és nagyon érzékeny a szociális ügyekre. Már régóta jár velünk forgatni, a HŰSÉG-nél is velünk volt néhányszor, annak ellenére, hogy abban az időben épp Angliában önkénteskedett egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó közösségben. Domonkos más típus, de őt is kiskorától beavattuk a munkáinkba, szereplőink életébe. Ez a film a 17 éves Domonkost is mélyen megérintette, „kibillentette”, hiszen ő most abban az életszakaszban van, amikor elsősorban nem a gondoskodáson, elmúláson, hűségen  gondolkozna…

Sajátos bemutatót terveztek. Kisfilmekkel, elővetítések utóéletével, zenével tarkítva. Elmondanátok a szeptember 21-ei rendezvény koncepcióját?

J: Mivel ez valóban egy sajátos bemutató, (részben) a könnyebb kommunikációs lehetőség miatt címet is adtunk neki: FELEJTHETETLEN PROJEKT. Lényege, hogy a film forgalmazása előtt, most, 2020 tavaszán 20 különböző helyszínen bemutatjuk a filmet, és a nézőktől a film után FELEJTHETETLEN TÖRTÉNET-eket kérünk. Vagyis megkérjük őket arra, osszák meg tapasztalataikat, élményeiket, érzéseiket a méltóságteljes betegápolással, segítségnyújtással, Alzheimer-betegséggel kapcsolatban. Ezeket kamerával vagy írásban rögzítjük, és egy ún. GÁLAEST keretében bemutatjuk be (az írásos történeteket színészek interpretálásában). Ezen történetek kiegészítéséhez kértük meg a BDZ-t, hogy zenével kösse össze (vagy éppen válassza el) ezeket azokat, teljesebbé téve ezzel az élményt.

Lesz-e folytatás? Akár Alzheimer, akár más témában?

J: “Soha ne mondd, hogy soha”…..de alapvetően nem tervezünk ebben a témában folytatást. Számtalan filmtervünk van, melyet most érlelünk és próbálunk a megfelelő pályáztatási rendszerbe eljuttatni, ami nem könnyű, hiszen ezekből viszont kevés van. De reménykedünk, és nem panaszkodunk, mert egyelőre még tudunk együtt alkotni, egymásra figyelni, és egy ilyen témájú film után ezek az értékek is felértékelődnek.